Hetedik fejezet - A robbanás

Szóval a koncert után valahgy nem lehetett leállítani, mindenfélét énekeltem, és valamiért voltak emberek, akiket ez idegesített, de na. Szóval nagyon boldogan rohantam le a színpadról, azaz tűntem el a nagy emelőn... Miundenkit végigöleltem, segáz, hogy a felüket nem ismertem.
- Na gyerekek, asszem ma újjászülettem. - Jelentettem be nagy vidáman, az se baj amúgy, hogy Justin koncertje volt, de nemgáááááááááz ááá dehogy. Szóval hazafele menet annyira vidámak voltunk, hogy igazoltattak, és szondáztattak, háromszor is. Nem hitték el, hogy nem ittunk, szóval egész vidámak voltunk, amikor a dagi rendőrbácsi is megszondázta magát, főőőőőőleg, hogy kicsit elszíneződött, de atán továbbengedtek minket. Szóval elég jól elvoltunk, de mindennek vége lett, és reggel nyolckor úgy dőltünk össze a nappali közepén, hogy amikor délben felkeltem, arra lettem figyelmes, hogy valahogy sikerült spárgába elaludnom. Szóval a telefon keltett fel, felvettem, és egy ismeretlen, de ismerős hang szólt bele:
- Jó napot kívánok, Antonio Reaid vagyok. - Ez nagyon jó, de okosabb nem lettem tőle, szóval mondtam:
- Aha, én meg Brad vagyok, csak simán Brad. - Mondtam a telefonba, valahogy nem volt vidám az úriember:
- Rendben, akkor L.A. Reid vagyok. Így már leesett? - Kérdezte a bunkó hang tulajdonosa. Valóban leesett, az állammal együtt.
- Ööaüsöaöüöa... Szóval mit szerete? - Kérdeztem, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne tűnjek túl reménykedőnek.
- Lemezszerződést szeretnék ajánlani magának, a tegnapi előadása elképesztően professzionális volt. Nos, ha kíváncsi a részletekre, SMS-ben elküldöm magnak a címet. - Mondta, majd szótlanul letette, és körülbelül háromnegyed órán keresztül bámultam a telefont. Aztán megjött az SMS, beültem Justin autójába, aki némi fáziskésés miatt futott vagy száz métert, de aztán amikor beszállt persze én voltam a hibás, na jó tényleg én voltam, de akkor is.Szóval megérkeztünk a kiadóhoz, ott mosolyogva fogadott Mr. Reid egyik alkalmazottja, Josh, egész fiatal volt, és mindig vigyorgott valamin. Szóval elkezdett magyarázni a felvételről, és hogy addig nem fogják felvenni a hangom, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy a hangszálaim bírják a terhelést, szóval egy ideig csak énkelni fogok a vakvilágba, tehát el is kezdtem, énekeltem, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami összetartja a világot, amúgy meg egy saját szerelmes számot, az Every Day Is a Nightmare-t énekeltem, úgy körülbelül 20adik hallgatásra:
- Ez lesz az első kislemezed... Ez biztos, már ha te is akarod. Esetleg akarsz valamilyen közreműködőt? - Kérdezte, persze hogy nem Justinnal fogok egy szerelmes balladát énekelni.
- Hát ha van rá lehetőség, szeretnék egy női énekest, akivel a refrént éneklem, és Nicki Minajt, a hozzá írt rap részhez, amit most nem rappeltem el, kicsit gyepálj a hangszálaimat... De dolgozok rajta. - Mondom Mr. Joshnak, akinek még mindig csak a keresztnevét tudom.
- Női énekesek... Hát nem tudom, talán Miley Cyrus elvállalja, vagy Zendaya Coleman... Ő biztosan..
- De hát Zendaya Coleman? Értem én, hogy szegény ember vízzel főz, de mégis... - Mondtam kicsit negédesen...
- Szóval Zendaya nem... Megpróbálom meggyőzni mileyt, láttam, hogy örültél volna neki, és ha nem jön össze, akkor van valaki?
- Persze, hogy van, bár ő még akkora eséllyel se vállalja el, Perrie Edwards... - Mondtam neki.
- Ez nagy durranásnak hangzik: Brad feat. Nicki minaj & Perrie Edwards Every Day Is a Nightmare... Áldásom rá...

VÉGE :)