Tizennegyedik fejezet - Mi a baj velem?

Előzőleg kiderült, hogy nem számít a régi családom, ők a múltam... De miért nem hittem el még magamnak sem? Miért nem akartam elhinni, hogy jó ember vagyok, aki jogosult az életre? Egyszerűen nem tudtam, de mindenáron hinni akartam benne. Talán nem a legjobb dolog azon gondolkodni, mit szúrtál el régen, de szerintem el kell döntenünk, hogy jó emberek akarunk lenni, vagy könnyű életet akarunk-e. A kettő egyszerre nem megy, ezért sokan feladják. De én nem tehettem, sokan álmodnak róla, hogy úgy élhessenek, mint én. Néha azt kívánom, bár soha ne énekeltem volna Scooternek. De megtettem, és vállalnom kell a következményeket. Akármilyen nehéz is ettől az életem. Aztán gondolkodtam, mit tehetnék, és elkezdtem azt csinálni, amit eddig mindig amikor elakadtam, Justin Bieber számokat hallgattam. Egyszer csak ráklikkeltem a Prayre... A videoklip, ami még mindig túl sok volt nekem, rádöbbentett, mi veheti le a terhet a vállamról. Felhívtam Lolót, akinek már előre féltem a válaszától.
- Haló... Éppen Harryvel randizok, szóval meghalsz ha nem fontos... - Szólt bele barátságosan, kedvesen, nőiesen a telefonba.
- Helló. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyi pénz áll a rendelkezésemre, adományozás céljából? - Kérdeztem Lolót, aki sikítozott.
- Végre valami imidzsnövelő ötlet, nos hááááááát... Körülbelül hatmillió dollár, annyi elég? Kiknek szeretnél adományozni? - Kérdezte... Jajj ne... Áááá megvan.
- Az UNICEFnek menjen, mind a hatmillió. És ne kérdezz most légyszi, jó? Elég fárad vag.. - Mondtam volna, Lolo lazán, nőiesen, mint mindig, elköszönt, udvarias volt, mert miért  NE? Szóval szépen kifejezve: leb**zta a telefont a pi**ába. Igen, konkrétan hallottam reccsenni is, na jó nem, de akkoris. Nem volt szép, de nem kérdezett, cselekedett, már a gondolattól is vidám voltam, és mosollyal az arcomon mentem ki a csata színhelyére, ugyanis Perrie és Justin utálták egymást, ezt soha nem értettem...
- Azt mondtad, szereted, hogy tehetted ezt? - Hallottam Justit kiabálni, tudtam, hogy most nem arról van szó, hogy kit idegesíti jobban a másik.
- Én... Én nem akartam, csak megtörtént. - Mondta a lány, a hangja elcsuklott...
- IGEN? Csak úgy megtörtént? CSAK ÚGY MEGTÖRTÉNT? Ha csak egy csók lett volna, azt mondom, oké, csak megtörtént, de ez... Hogy tehetted? Tudtad, hogy szeret, és azt is, hogy nagyon nehéz időszakon megy keresztül. - Ordibált Justin, körülbelül itt léptem be a látószögükbe én, mindketten elnémultak. Én nem akartam hallani senkit, és semmit, rohantam az ajtó felé, és kimentem, csak futottam, és futottam, és futottam. És nem álltam meg. Végül valamelyik parkban ültem le, és szedtem össze a gondolataimat. Megcsaltak, és nem csak csókolózott Perrie, nem lefeküdt valakivel. Én nem feküdtem le vele... Soha, ő pedig megcsalt, szóval valakit jobban szeretett, mint engem. Nem, nem akartam senkivel beszélni, Justin hívott vagy hússzor, meg Lolo is tizenötször, és Perrie is, egyszer. Ennyit jelentek neki. Egy hívást. Vajon egy hívás volt az is? Ekkor valaki megkocogtatta a vállam, azaz valakik. Hátrafordultam, öt mosolygós 13évesforma lány volt az albumomommal a kezükben.
- Szia... Ömh... Aáíáeéí? - Kérdezték félve, ugyanis nemtudom, említettem-e, de kiabálva futottam, baromira szarul voltam, de az az öt lány akkor...
- Ee, e eie ou áaaóai... - Azaz persze, de szerintem mondjunk mássalhangzókat is. Nevettek. És beszéltek.
- Bocsi, de hallottuk, hogy kiabáltál. Nagy Braderek vagyunk, szóval tudni szeretnénk mi bánt. - Nagyon aranyosak voltak, megöleltem őket, azt hitték, ők nem akarnak engem elengedni majd, de végül én tartottam őket magamnál.
- Tudjátok, az élet nem mindig habostorta, nem mindig egyszerű, és mindig vannak nehézségek, ma egybe beleütköztem, és nem tudtam mit tegyek, ezért futottam. Csináljak rólatok fényképet? - Kéredeztem mosolyogva, nem voltam benne biztos, hogy akarnak képet. De nem volt nagy ügy, megcsináltuk, mosolyogtam, boldog voltam, és már nem érdekelt Perrie Edwards...

VÉGE