Egészen addig a bizonyos napig meg voltam róla győződve, hogy a sztárok túldramatizálják az életükkel járó dolgokat. De aztán... Egyik nap mentünk a repülőgéphez, ugyanis Lolo hívott minket Amerikába, a reptéren már gyanús volt, hogy megbámultak, néhányan vidáman integettek, de amikor a repülő felé vezető utat tinilányok hada I <3 Brad pólóban elzárta... Na akkor már sejtettem, hogy van valami a nagy hisztériájukban. Az egyik addig ment, hogy odarohant hozzám, és megcsókolt. Nem csókoltam vissza, de Perrie valamiért nem nézte jó szemmel az egészet nem is értem... Szóval aztán felszálltunk a repülőre, ahol volt egy kis nyugalmam, és elővettem a telefonom. Twitterezni akartam. Akartam, ugyanis világtrend volt a #BradcheatingonPerrie, vagyis #BradmegcsajaPerriet hahahahahaha... NO Szóval megmutattam mindenkinek, Perrie csak rázta a fejét rosszallóan, de azért mosolygott, Justin röhögött mint egy ötéves, és persze kaptam az öt gyökértől is SMS-t nagyon vidámak voltak, én már kevésbé, de nemgáááááááz. Lolo meg... Elkezdett sikítozni, hogy az imidzsem így meg úgy, meg hogy el fognak dobni, kiélt hímringyó leszek, ő meg hajléktalan. Nem volt olyan vicces, mint amilyennek hangzik, bár én magyaráztam, hogy nem tehetek róla. De mindenesetre nagy médiarobbanás lett belőle. Vicces nem volt, de be kell cvalljam, kicsit élveztem az egészet. De nem nagyon. Aztán hazaértem, kicuccoltam, immár hivatalosan is saját házamban, ahol egy levél volt. A szüleimtől. Egy fényképalbum volt. Arról készített képek voltak benne, hogy hogy vertem szét a tornatermet. Nem hittem el, megint összeroskadtam, nem akartam semmit jobban, csak elfelejteni mindent. Mindent ami magyarországon történt. Elaludtam. Reggel borzalmasan elmacskásodva keltem fel. Emlékeim nem voltak tiszták. Nem emlékeztem semmire, ami eddig történt. Semmire. Nem tudtam a nevemet, se azt, hogy hol vagyok, ki vagyok, kik vannak körülöttem... SEMMIT!! Justin nyitott be, látta a félig nyitott fényképalbumot, és látott engem... Odament, megakart nyugtatni. De abban a pillanatban nem tudtam ki ő, és mit akar. Szóval bevertem neki egyet, és kiabáltam, hogy hagyjon békén. Nagyon meglepődött, de szerencsére nem sértődött meg, hanem próbált megnyugtatni, amint teljesen lenyugodtam, sikeresen diagnosztizálta hogy... Tök hülye vagyok. Orvost hívott, aki csak nézte a szememet, kérdezgetett, és kérdezgetett... Én pedig türelmesen válaszolgattam a nemtudom különböző variációival. Angolul érdekes módon tökéletesen beszéltem. Majd az orvos felvette az albumot, és megláttam egy képet.
- Az én vagyok... És te... Téged ismerlek... - Bökök Justinra, aki felkiált:
- Végre, látja doktorúr annyira mégse hülye. - Mondja, egyre több dolog jutott eszembe, sok információ. Ilyesztően sok, de az ideiglenes amnéziából többet nem kérek, nem olyan jó ám, mint annak tűnhet. Szóval egész nyugodt voltam, de a leveleket ezek után Justin hozta fel, és néha égett papírszag volt a házban. És egy ideig nem is hallottam a "családom"ról. Perrievel egyébként egész jól állok, már ha mondhatom ezt, miután a harmadik randin csókolóztunk is... CSAK a harmadikon, kész katasztrófa.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése